Rúgtuk a friss havat, fényesre nyúztuk a fészerben talált régi ródli berozsdásodott talpát. Kipirult arccal, összefagyott tagokkal szaladtunk be a házba, hogy ángyi nénink forró teájától kapjuk vissza tovatűnő testmelegünket.

Megszületett a Megváltó

A disznóölésen már túl voltunk. Szombat volt a nagy nap. Szigorúan néző, gondterheltséget mímelő felnőttek fitogtatták erejüket az ól előtt, osztogatván, hogy ki húzza ki, és ki, melyik részét fogja majd meg a termetes kocának. Jól hallottuk, amikor azt is megvitatták, hogy a bal vagy a jobb oldalára döntsék-e azt a szegény állatot. Már túl voltak két pálinkán (ahhoz is kemény „sziú” arcot vágtak, és kétszer is meglebbent sapkájukon a bojt), hozta a böllér a nagy kést. „Fenni kell még azon!” – mondta egyikük. Fentek hát. Keresztapánk ment be az ólba kicsalogatni az áldozatot. Azért ő, mert, ahogy a többiek mondták, neki olyan nagy dumája van, hogy kijön az a jószág magától is, nem kell rángatni a lábát. Hát kijött, ledöntötték, megszúrták, megitták az újabb kört a pálinkából, majd nagyon komoly arccal jelezték a gyerekközönségnek, hogy ezt nagyjából így kell profin csinálni. És mintha nagyon belejöttek volna: egy fél óra múltán megszúrták a másik malacot is – hát ne árválkodjon ott egyedül az ólban.

Fát, folyamatosan fát kellett hordani az üsthöz. Titokban kézbe vettük a nagy fejszét, hátha tudunk mi is aprót vágni a hóból kikapart vizes rönkökből. De észrevették mesterkedésünket, és „felnőtt kell ehhez!” felkiáltással forgatták a fejük fölött a nagy görcsös dücskőket, hogy azok, aláhullva a tuskóra, dirib-darabokban essenek a sáros-latyakos földre. Biztosak voltunk benne, hogy ilyenek leszünk mi is, ha felnövünk: bedobjuk a pálinkát, megfogjuk a disznó egyik lábát, egy laza gánccsal ledöntjük, még nagyobb farönköket emelünk a fejünk fölé, és délután majd mi tölthetjük a kolbászt. Miután, persze, jól befűszereztük az összedarált húst.

Hétfőre virradt, a szombati tor fáradalmait már „kinyögtük”, mikor keltett ángyi nénink. „Gyerekek, templomba kell menni” – mondta jóságos mosollyal az arcán. Félig beragadt szemmel bámultunk rá, néztük a fején azt a kendőt, ami mindig ducivá, de ennél fogva hihetetlen aranyossá formálta a nehéz idők barázdálta arcát. Nagyanyánk sógornője volt, férjét a háború alatt veszítette el, egyedül nevelte lányát, majd később látta el annak családját. A három másod-unokatestvérből csak a legkisebb volt otthon, ő tudta, miért megyünk, mi (akkor még) nem. Szedelőzködtünk hát, a cserépkályha éjszakai jótékony melege kiszárította csizmánkat, a fogason sorakozó kesztyűkből és sapkákból kikerestük a sajátunkat. Sötét volt kint, ám a mindig megbízhatóan vakító fehér hótakaró világot gyújtott a vidékre. Tejeskávéba mártogatott kiflit reggeliztünk, hogy „legyen azért valami a hasatokban is”, majd elindultunk a templom felé. A falu utolsó előtti házában laktak a másod-unokatestvérek, onnan kellett elindulni a központba. Rugdostuk az éjjel hullott friss havat, egy darabig csak „szűz” volt az út, jármű vagy lábnyom nem piszkította a nagy fehér leplet. Elhaladtunk a gróf kastélya előtt, ami ekkor már természetesen állami iskola volt, és a dolgozó nép gyermekeinek okulását szolgálta, de a háború előtt még Szeleczky Zita volt az úrnője. És mentünk, mentünk a templom felé, melynek harangja egyszer csak éles kondulással törte meg a döbbenetes csendet.

„Sietni kell, mindjárt kezdődik” – hasított belénk a felismerés, de mindjárt a bizonytalanság is, hogy vajon mit keresünk mi e hajnalinak tűnő órán a templomban. Nem volt időnk kérdezni, beestünk a keskeny ajtón, ahol a kántor harmónium kíséret nélkül énekelt. Háttal állt a plébános, körülötte három ministráns gyerkőc („nini, ezek a fiúk még nálunk is korábban keltek”, nyugtáztuk), előttünk néhány fejkendő billegett. Kevesen voltunk, látszott a hideg lehelet, a gyengén pislákoló gyertyák halovány fénye megnyújtott alakokat rajzolt a fehér falakra. Olyan különös volt az egész, hogy egy darabig elfelejtettünk kezünket összekulcsolni. Aztán megfordult az Atya, az „Úr legyen veletek”-kel köszöntött bennünket, és innen már ismerős volt minden. Csak azon tűnődtünk szüntelen, hogy miért zenei kíséret nélkül éneklik az ismert egyházi énekeket az előttünk „dülöngélő” fejkendők.

A szürreálisnak tűnő mise után egy darabig csendben poroszkáltunk hazafelé. Nem rugdostuk a havat, nem lépdeltünk a „szűz” területre, egyszerűen nem tudtuk feldolgozni az élményt. Végül csak megkérdeztük az unokatestvért: „Tivadar, milyen mise volt ez?”. Ránk nézett, majd a mindentudás felsőbbségi érzésétől vezérelve odabökte: „Roráté”. Úgy mondta, úgy tekintett ránk, hogy nem mertük firtatni, az meg micsoda. Mentünk szótlanul, a „grófi” kastélykertben álló hatalmas fenyők gúnyosan süvítették fülünkbe: „roráté”. Persze, értettük mi elsőre is, csak nem tudtuk, hogy van ilyen. „Csendes szentmise, hajnalban” – nyugtáztuk a történteket, és már felszabadultan gondoltunk arra, hogy majd otthon, a városi templomban karácsonykor mintegy dicsekvőn fordulunk az éjféli misét megelőző ministráns beöltözésen Szegvárihoz: „Tudod, hol voltunk a múlt héten minden reggel? Rorátén.”. Szegvári csak nézett, majd a harangszó elmúltával meghúzta a sekrestyeajtó melletti csengőt. Borika néni, a kántor elkezdett orgonálni, felcsendült a jól ismert karácsonyi ének, Józsi Atya pedig indulásra buzdított. Ott álltunk az oltárnál, feltekintettünk a nagy festményre, mely alatt újraolvastuk a jól ismert feliratot: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta érte”. És ekkor arra jutottunk, hogy most nyilván a rokonaink kis falujában is szól a harmónium, véget értek a hajnali roráté misék, zeng az ének. Valóban így lehetett, hisz tudtul kell adni minden embernek: megszületett a Megváltó.

Széles Tamás írása