Galánfi András neve igen jól cseng azok számára, akiket vonz a néphagyomány, a népművészet, és akik érdeklődnek a szerves műveltség világa iránt. Munkáit elismeri a közönség és a szakma is: nemcsak a Népművészet Mestere, de a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja is. Jó barátság fűzi többek között Pap Gábor művészettörténészhez és Makoldi Sándorhoz, a festőhöz, akit jubileumi tárlatán köszöntött idén januárban a DMK Belvárosi Galériájában.
Kő Pál és Galánfi András
Itt, a Kossuth utca elején most viszont neki nyílt tárlata Tápláló gyökér címmel: Galánfi András gyönyörű fafaragásait hozta el Debrecenbe. Tárlatának megnyitóján – ahol igen sokan összegyűltek – igyekeztünk kifaggatni arról, hogyan születnek ezek a művek, s milyen úton érkezett ide, pályájának ehhez a szakaszához a Hajdúszoboszlón élő alkotó, aki már 45 éve foglalkozik a fa megmunkálásával.
Galánfi András: Három diploma után kiürültnek éreztem az életemet, és akkor találkoztam a népművészettel. Sárospatakon, majd Tokajban, az ifjú népművészek táborában sikerült olyan emberektől tanulnom, mint a neves építész, Makovecz Imre, az erdélyi festő és szobrász Péterfy László, Bánszky Pál néprajzkutató, és a két karizmatikus költő, Ratkó József és Nagy László. Ők indítottak el engem.
Dehir.hu: A több évtizedes munkának köszönhetően nagyon sok alkotás került ki a kezei közül. Az elsőkre emlékszik még?
Galánfi András: A katonaságnál három napra kint felejtettek az őrségben, ahol nem volt mit enni és inni sem. Ez idő alatt jöttem rá, hogy az aknatölcsérek nagyon érdekes formákat hoznak ki a földből és a szőlőgyökerekből. Ez egyszerűen megindított engem. Miután három nap után megtaláltak, két hátizsáknyi faragott tárgy volt velem, amit én készítettem. Később tanyasi tanítóként népi használati eszközöket gyűjtöttem, és így kezdtem el lassan érdeklődni a népművészet iránt. Táborokba jártam, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy már én vezetem ezeket az országos találkozókat.
Dehir.hu: Hol dolgozik?
Galánfi András: Télen a műhelyben, tavasszal pedig, amikor sóhajt a rét és lehet érezni a föld illatát, mindig kimegyek a szabadba. Ha megfogant egy gondolat, utána már „csak” ki kell találnom, hogyan valósítsam meg. Néha hosszú éveken keresztül érlelődnek bennem a dolgok, majd egyszer csak nekikezdek. A Főnixmadár is nagyon sokáig ott várt a műhely előtt, de tudtam, hogy lesz belőle valami. Ha nekilátok a munkának, akkor mindent ellökök és csinálom. Van, amikor két-három darabot készítek egyszerre. Ez általában úgy történik, hogy egy gondolat megindít valamit bennem, és akkor annak a parancsát kell követnem.
Dehir.hu: Az a motívumkincs, ami feltűnik a munkáin, erősen emlékeztet a népművészet világára. Véletlen ez?
Galánfi András: Nem véletlen, hiszen folyamatosan keresem, kutatom az ősgyökereket, és feltétlenül szeretném azokat a következő nemzedék számára átadni. Azt hiszem, hogy ez a feladatom. Ez a híd szerep, amely átköt a mán keresztül a jövőbe.
Dehir.hu: Nemcsak műveli ezt a mesterséget, hanem tanítja is: Nádudvaron megalapította a Népi Kismesterségek Szakiskoláját, ahol 11 évig volt művészeti vezető. Kiket tanított?
Galánfi András: A képzésre 14-től egészen 60 éves korig voltak lelkes jelentkezők. Az intézmény időközben nemzetközivé fejlődött, akadtak finn diákok, írek, de Ausztriából és Németországból is voltak tanítványaim. A legidősebb 60 éves volt, és nagyon messziről, Új-Zélandról érkezett.
Dehir.hu: Ebben a világban, ahol szinte minden a pénz körül forog, van-e ára, értéke annak, amit kiad a kezéből?
Galánfi András: Nem a pénzért csinálom. Ennek a munkának lelke van, ez egy belső indíttatás. Ráadásul ebben az életkorban már csak az kell figyelnem, hogy a Jóisten mit ír számomra elő, és amit diktál, azt kell tennem. Én már más dolgoknak nem akarok megfelelni. Sok minden van még, amit szeretnék megmutatni, ezek főként szobrok. Az alkotásaimmal tisztelegni szeretnék Kő Pál szobrász barátom előtt is, aki megnyitotta a kiállítást.
A hajdúszoboszlói alkotó, Galánfi András munkáit a DMK Belvárosi Galériájában január 8-áig láthatja a közönség.