Szatmári Antal a legjobb zeneszerző díját nyerte el a tavalyi Kedv, remények, trillák pályázaton. A civilben tűzoltóként dolgozó fiatalember, aki egyúttal a KülönKiadás zenekar frontembere is, nemrég új műsorral állt elő.

Egy szál gitárral

– A nyertes pályázat óta többet foglalkozom a „dal-versekkel” – árulta el Szatmári Antal. – Mostanra már több mint háromnegyedórányi műsort írtam, József Attila, Ady Endre, Kosztolányi Dezső verseiből, és bátorkodtam saját szerzeményeket is beilleszteni a sorba. A zenekar mellett mindig ott volt a háttérben ez a lírai énem, szóval stílusváltásról nem beszélnék, inkább arról van szó, hogy most sokkal több időm és energiám van ezekre a dalokra, mivel a KülönKiadással most kisebb szünetet tartunk. A tagok élethelyzete jelenleg nem engedi, hogy kellő munkát tudjunk fektetni a közös zenélésbe.

Kérdésünkre, nem kockázatos-e a mai, technikai eszközökkel erősen telezsúfolt világban egy szál akusztikus gitárral színpadra lépni, a dalszerző elmondta: – A mai zenei palettán valóban nem egyszerű egy gitáros műsorral teret hódítani, de mindenképp szükség van rá. Sokan a versek, vagy éppen az akusztikus gitár egyszerű, befogadható hangulata miatt értékelik és keresik ezeket a műsorokat. Fontos, hogy a magyar kultúrának ezt a szegmensét is képviseljük és népszerűsítsük a fiatalok és az idősek körében egyaránt. Szerencsére sok mai zenész és zenekar tűzte ki ezt a célt maga elé. A médiában is egyre többször hallhatunk versekből született nagyszerű dalokat.

Úgy tűnik, jó döntést hozott, jó irányba indult Szatmári Antal, aki szólóban Szatmári Tony néven lép színpadra.

– Szépen sorakoznak a felkérések, és az eddigi visszajelzések nagyon biztatóak. Január 22-én, a Himnusz születésnapján például az ország másik felébe, Balatonlellére hívtak meg. Az ottani művelődési ház színháztermét megtöltő népes közönség nagy szeretettel fogadott. A lírai hangulatú, érzelmes késő délutáni találka után mindenki biztatott a folytatásra. Kultúrházak, művelődési házak, könyvtárak csendes termeiben, vagy akár művész klubokban, teázókban nagyon kellemes hangulatú délutánokat, estéket lehet varázsolni egy szál gitárral. Szeretnék minél többet találkozni a közönséggel, és egyre bővíteni a versek palettáját a műsoromban. Aztán egyszer egy „messzi-messzi galaxisban” talán több hangszer bevonásával is megpróbálkozok.

Addig azonban egyre többet muzsikál szólóban, és ha minden igaz, hamarosan visszatér a versenypályára is, mivel mint mondja, a Kedv, remények, trillák pályázat nagy mérföldkő volt a számára, ezért szeretne újra színpadra állni az idei versenyen.


Nem első ízben találkozhat a debreceni közönség Radics Márta munkáival: korábban szörnyeket, ufókat és egyéb fantázialényeket mutatott be, s úgy tűnik, ezt a vonalat folytatja kedden nyíló új tárlatával is. A kerámiákból és rajzokból álló kiállítás a Mese címet viseli.

Mint a művész nyilatkozta, ezek a munkák két ellentétes vonalon mesélnek az űrről. Egyrészt az ismeretlenre asszociálnak, másrészt ismerős, színes lények kavalkádjának adnak otthont. „A kerámiaszobrok különböző méretben más-más fantázialényeket ábrázolnak, melyek számos személyiséget képviselnek. A néha félelmetesnek tűnő arcok mögött nem rosszakarat, inkább titokzatosság, kíváncsiság és humor rejlik. A  rajzok sok ponton összehangolódnak a tárgyakkal. A képek gyakran tervek, előtanulmányok a szobrokhoz, melyek mégis önálló életre kelnek.”

Radics Márta tárlata február 2-án 17 órakor nyílik Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola M-Art Galériájában (Angyalföld tér 7.), és a hónap utolsó napjáig látható.

A Jászságból származó, jelenleg Miskolcon élő kerámiaművész 1997-ben diplomázott a Magyar Iparművészeti Egyetem kerámia szakán, majd 2010-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetem vizuális nevelőtanár szakán. A iparművész diplomát követően családjával Svédországban élt és alkotott. Jelenleg a Miskolci Fazola Henrik Szakképző Iskolában művésztanár.

Már diplomamunkájában felfedezhető volt a fantázialények megjelenése. Később porcelán technológiával készített különféle funkcionális tárgyakat, készleteket, lámpákat. Kipróbálta a mozaikrakás technikáit. Most elsősorban kerámiaszobrokat készít, életre keltve többek között ezt a kiállítást.

Nem várnak kellemes élmények a nézőközönségre, ha a Nagyfater elszabadul című filmre szeretnének beülni. Nem csak a sztori lapos, de rasszra, nemre, korra tekintet nélkül sértő, viccesnek nem mondható poénokat eregetnek benne.

Nagyfater elszabadul

Dick (Robert De Niro), a film főszereplője megözvegyül. Gyászát pedig sajátos módon próbálja feldolgozni. Megkéri unokáját Jasont (Zac Efron), hogy vigye el Daytona Beachre, ahol tizenöt év hanyatló nemi élet után, ismét belevetheti magát a fiatalság kalandjaiba. Jason viszont épp az esküvői próbájára készül házisárkány menyasszonyával, aki naponta negyvenszer hívja fel, hogy megkérdezze inkább a lazac vagy a tüdőszínű nyakkendőben szeretne-e lenni a jeles eseményen. Minden ellenállás hiábavalónak tűnik. Muszáj bulizni a nagypapával, és őrültségekre vetemedni, mert a nagyfater tényleg elszabadul. Útközben összefutnak Jason régi egyetemista csoporttársával és semmitmondó, felszínes szerelem szövődik a fiatalok között.

Robert De Niro az elmúlt évek során sok filmben leégette már magát. A kritikusok széttárt karokkal, döbbenten találgatták vajon ki győzi meg erőszakkal a színészklasszist arról, hogy vállaljon egyik nap egy mocskos szájú vénember kaliberű szerepet, majd másnap forgasson Oscar-díjas Napos oldal-féle filmet. A legnagyobb csalódás éppen ebben a hullámvölgyben talál a rajongókra. Hiszen egy jól sikerült alkotás után, senki nem érti a mélyrepülést. Dick karaktere egy jó kondiban lévő, elképesztő vagány, de messze a legbunkóbb nagypapa a világon. Ettől pedig az az érzése a nézőnek, hogy De Niro erőlködik a vásznon, hogy megmutassa: ő még hetven felett is túlszárnyalja kollégait. Ilyenkor nem győzzük emlegetni Meryl Streepet, aki eddig soha nem próbálta izzadságszagú üzenet formájában jelezni, hogy nem akar megöregedni.

Az a kisebbik gond, hogy De Niro látványosan sztrájkol az idő múlása ellen, miközben egy nagypapát játszik. Akad néhány olyan jelenet a filmben, ami túlmegy a jó ízlés határán. Zac Efron egy pillanatig sem vicces, inkább kínos az örökös botladozása és ahogy megpróbálja túlélni a sorozatos megaláztatásokat. A „Ken-baba” külsővel pedig sehogy sem jön össze az állandó bénázás.

Hazugság lenne azt állítani, hogy egyetlen poénon sem lehet egy jót röhögni a film alatt. De olyan igazi kiadósat aligha. Egy kicsit jobban átgondolt koncepcióval, szívet melengető családi vígjátékot lehetett volna forgatni a témában. De Dick és Jason kapcsolata fárasztóan felszínes. Nagypapa és unoka nem kerülnek semmivel sem közelebb egymáshoz, legalábbis nem meggyőző módon.

Olyan sablonos elemekkel dúsították a történetet, mint a drogos testvér, aki mint mellékszereplő, állandóan megbontja a rendet. A házisárkány, de felettébb csinos feleségjelölt, aki olyan feltűnően szörnyen viselkedik, mintha szándékosan tenné. Illetve egy hippi bolttulajdonos Floridából, aki szintén semmilyen funkciót nem tölt be a történet szempontjából, mert akkor sem segít a karaktereknek, mikor éppen megtehetné. A kegyelem döfés pedig a szerelmi szál. A női nézőket még csak-csak meg lehetett volna fogni ezzel, ha úgy érzik nem bírják tovább a szellentős, böfögős, szexista vicceket. De sajnos az alkotók ezt is elnagyolták. Efron új szerelme találkozásukat követő második napon, már úgy bújik a sráchoz, mintha mindig is együtt lettek volna. Sajnos ez hiteltelen, hiszen Jason az egész Daytona Beach-i kiruccanás alatt azért siránkozik, hogy nem ér vissza időben az esküvői próbára. Így aztán az egymásra találás sem lesz katartikus.

De hogy jót is kiemeljünk a filmből: Aubrey Plaza, az apakomplexusos egyetemista lány szerepében  és a nagypapa vágyainak célpontjában igazán szórakoztató. Talán mert ő vállalja, hogy máskor is hasonló szerepeket választ.

A filmet az Apolló moziban Ön is megnézheti: február 3-ig 20.30 órától. Apolló mozi, Miklós u. 1. Tel.: +36 (52) 417847, email: info@fonixinfo.hu. A pénztár nyitva hétfőtől vasárnapig: 12.45–20.45 óra. Jegyek: 2D normál – 860 Ft, 2D gyermek/diák – 760 Ft, 2D csoportos (20 fő felett) – 660 Ft, 3D normál: 1090 Ft, 3D gyermek/diák – 990 Ft, 3D csoportos (20 fő felett) – 890Ft.

Borús január végi napon érkezünk a Dobozi utcai Szociális és Egészségügyi Központba. A lakótelep falain visszhangzik a város zaja: a madárcsicsergéssel, mentőszirénával keveredő nyüzsgés. A bejáratnál lévő alumínium italdoboz visszaváltó automata monoton, kattogó hangjától a nappali melegedőbe jutunk, ami éjjeli menedékhelyként és utcai szolgálatként is funkcionál. A téli krízisidőszakban (november 1. és április 30. között) még többen térnek be ide melegedni, teát inni, zsömlét enni és beszélgetni – most is élénk duruzsolás hallatszik. A létesítmény a nap 24 órájában nyitva áll a rászorulók részére.

A múltkor, háromlépésnyire egy nagy kan vaddisznó állt itt…

A rossz idő, a havas eső és a latyak nem számít, pont ebben az időszakban van a legnagyobb támogatásra szükségük az utcán élőknek. Így megyünk terepre a ReFoMix Nonprofit Közhasznú Kft. két munkatársával: Vanyó Anikóval és Hosszú Zoltánnal. Szenvedély, elhivatottság, empátia – talán ezekkel a szavakkal jellemezhetőek leginkább, s talán az sem túlzás, ha azt mondjuk róluk: hétköznapi hősök, akik valamiféle erős, belső késztetés szerint cselekszenek, s önzetlenül segítenek embertársaikon.

A krízisautóval indulunk útra. „Ezzel szállunk ki megyei szinten a különböző hívásokra. Bármikor csöröghet a telefon, és ha menni kell, akkor menni kell. Ebben a munkában nem tudjuk kiszámítani, hogy pontosan mi történik másnap. Ez állandó készenléti ügyeletet jelent” – meséli Anikó.

A krízisjárgánnyal az erdőbe is be lehet menni – ilyen terepre lett kialakítva, és bejárási engedélyük is van, hiszen néhány ott élőt rendkívül nehéz megközelíteni. Napközben meleg teát és szendvicset visznek a rászorulóknak: az erdőbe, romos házakba és terekre. Két műszakban, hetente felváltva dolgoznak.

Nehéz terepen

„A terepbejáráson kívül a lakosság vagy a rendőrség jelenti be, hogy valahol rossz állapotban találnak egy személyt, például megoldatlan a fűtés nála. Mi kimegyünk a helyszínre, és megnézzük, mit tehetünk: kell-e mentőt hívni, behozhatjuk-e az éjjeli menedékhelyre. Van, amikor visszautasítják a segítséget, ebben az esetben élelmet és innivalót, meleg takarót hagyunk ott, és másnap újból visszamegyünk”– folytatja Zoltán, aki már 18 éve van a cégnél. Korábban hivatásos katona volt és a rendőrségen dolgozott, de megszakította a hivatását, és civil foglalkozás után nézett. „Itt egyik nap sem ugyanolyan, mint a másik. Nagyon jó a csapat – ez is hozzájárul ahhoz, hogy valaki el tudja viselni azt a nagy nyomást, ami a mindennapokban nehezedik rá. Találkozunk olyan esetekkel, hogy valaki kukacos, fagyási sérülése van, rühes vagy tetves. Ehhez nagy lelkierő kell… amikor olyan embert szállítunk a krízisautóban, aki már több hónapja nem fürdött, vagy fekélyes a lába. Ezért fontos kikapcsolódni és feltöltődni!”

Anikó mindig is szociális területen dolgozott, most nyáron lesz öt éve, hogy tagja a csapatnak. Korábban foglalkozott gyerekekkel, idősek otthonában, és több területen kipróbálta magát a szervezeten belül is. Úgy véli, hogy egyénfüggő, hogy ki mennyire tudja kezelni a civil életében ez a hivatását. Hazaviszi-e az átélt dolgokat? Vagy el tud vonatkoztatni? Mennyire tud regenerálódni az illető? „A csapat nagyon jó! Ez ad erőt. Nekünk segíteni kell, igazi meló, amit el kell végeznünk, magunkban is.” Fontos azt is belátni, hogy az egész világot nem tudják megváltani, csak a rájuk eső részét. „Nem tudsz annyit a nyakadba venni, hogy a végén megroppanj!” – mondják.

Éva és Ferenc sátra

Első utunk Ferenc és Éva sátrához vezet. Több mint tíz éve élettársak, és az erdőben élnek. Nagyon kulturáltan van kialakítva a sátruk: még világítás is van benne, autó akkumulátorról, 12 voltos égővel megy. A sátoron kívül egy főzőhelyet is kialakítottak, de a nappali melegedőre is bejárnak. „Már harmadik napja dolgoznak!” – újságolja Anikó. „A Baptista Szeretetszolgálatnál mindenesek. Albérletbe szeretnének menni… Ez hatalmas siker, mert aki bekerül a rendszerbe – és minél tovább van benne –, annak nagyon nehéz visszakerülnie a társadalomba. Azért küzdünk, hogy senki ne mélyüljön bele a hajléktalan létbe, mert kevés az esély az integrációra!”

Éva és Ferenc látogatásunk alkalmával nincsenek „otthon”, mert dolgoznak, de Anikó és Zoltán beteszik a sátorba az élelmet és az innivalót. „Vigyázz, a cica bent van!” – figyelmezteti Anikó Zoltánt.

Következő utunk a 65 esztendős Imréhez vezet, ő a legidősebb utcán élő. Gallyakból és faágakból kerítést is készített a sátra körül. „A múltkor, háromlépésnyire egy nagy kan vaddisznó állt itt, ni – mutat a kerítés oldalára. Nagyon megijesztett, át is törte a kerítés oldalát” – meséli lelkesen. Imre imád sakkozni és olvasni – a Bike Maffiának köszönhetően most már saját sakk-készlete is van, nem kell többet kölcsön kérnie. Néha pénzben játszanak, és a múltkor annyit nyert, hogy cipőt vásárolhatott magának! Megígéri Anikónak, hogy ez az utolsó erdőben töltött tele, jövőre beköltözik az átmenetibe… „14 esztendeje élek az erdőben, most már elég lesz!”

Átadjuk az élelmiszercsomagot és a meleg teát, majd megyünk is tovább. A krízisautó műszerfalán – micsoda kontraszt! – egy hawaii táncosnő bábu áll, s tekergeti csípőjét az út ütemére. „Mosolyt csal a mindennapjainkba” – nevet Anikó. A gyűjtési szenvedélye pedig elhatalmasodott rajta az utóbbi években: zsákszámra halmozza fel a kacatokat.

Nem könnyű kibírni ilyen körülmények között

Az „utcásoknak” most nagy örömük van, meséli Anikó. Hatalmas siker, ha valaki albérletbe vagy hajléktalan-ellátó intézménybe megy. Gábor – aki már évek óta az erdőben lakott – a Derék utcára került! „Nem az a típus, aki együttműködő. Ez hosszú évek munkája. Valaki nagyon elzárkózó és felépít maga köré egy falat, de ez a történet is azt bizonyítja, hogy bizonyos esetekben leomolhat az a fal! Ezért kell menni és csinálni! Ha kitartóak vagyunk, az egy idő után megtérül.”

Anikó és Zoltán visszaszállnak a krízisautóba, vár még rájuk néhány látogatás és nem kevés adminisztrációs feladat.

Debrecenben körülbelül 600 hajléktalan van. Vannak, akik kikerülnek a rendszerből, vannak, akik bekerülnek, állandó a körforgás, és a számok is folyamatosan változnak. Különböző sorsok, élettörténetek, és személyiségek…

Galéria megnyitása (11 kép )

Anikó és Zoltán – és még sokan a ReFoMix-nál és más civil szervezeteknél – szélmalomharcot vívva segítik a hajléktalan-probléma kezelését nap mint nap. A megelőzés, az ésszerű törvénykezés segítheti a prevenciót, de addig is, ők mindent megtesznek: megmentik a világ rájuk eső részét.

Néhány hasznos információ:
Szociális és Egészségügyi Központ (Éjjeli Menedékhely, Nappali Melegedő, Utcai Szolgálat)
4029 Debrecen, Dobozi u. 2/d.
Telefon: (52) 414-230
Telefon/fax: (52) 415-152
nappali@refomix.hu

Durva hét volt ez, tele állati agresszióval. Kutyák támadtak meg egy férfit, aki alig tudott elmenekülni, az ebek majdnem széttépték. Nem sokkal később egy másik horrorsztori borzolta a kedélyeket: Bánkon, az erdei iskolánál vad kutyák mészároltak le egy őzikét és baromfiakat, a vérben úszó állatokra ráadásul az oda járó iskolás gyerekek találtak rá…

Ez a kutya nem biztos, hogy szétmarcangolna egy embert. Vagy mégis? (Illusztráció)

Biztosan van, akinek a hírek hallatán ökölbe szorul a keze, és azt gondolja, ki kellene irtani az összes négylábú rohadékot. Az állat nem ember, nem lehet megbízni bennünk, vérlázító, milyen szörnyűségeket okoznak. Ne cicózzunk, végezzünk velünk. Mások a pórázon tartással kapcsolatos törvényt emlegetik, hogy nem egészen pontos: nem egyértelmű, ha nem szabad láncon tartani egy ebet, mikor lehetne mégis. Nyilván egy tanyasi házőrzőt nem árt néha megkötni, mert nem csak a kertet dézsmálni szándékozó tolvajokat fogja lerohanni, de a postást és a békés, becsületes turistákat is. Ugyanakkor azt se felejtsük el, attól, hogy a kutya nem ember, normális méretű élettér csak megilletné. Embertelenség, amikor egy kutyát kétméteres láncon tartanak két lebetonozott négyzetméteren. Láttam ilyet pár éve a nagyerdei övezetben, ahol egy villa kertjében tengődött a közepes termetű eb, míg bele nem pusztult. Aztán került a helyére másik nyomorult. De bárhol, kertségekben, faluhelyen, vidéken is találkozni hasonlóval, legfeljebb ott a beton helyében sár tocsog, amire a gazda néha szalmát szór. A kutya meg üvölt, mert alapból társas lény, és több mozgástérre vágyik. Csoda, ha megbolondulnak előbb-utóbb az ilyen állatok? Vagy ellógnak az emberi környezetből? Aztán meglehet, valóban falkákba verődve próbálnak élni és túlélni.

A vad kutyák rémtetteit mindezek természetesen nem mentik fel. Mint ahogy a kegyetlenkedő, embertelen kutyatartók sem vállveregetést érdemelnek, ha a bíróság elé kerülnek. Vagy azok, akik lovakat éheztetnek halálra, macskákat fejeznek le. Vagy kihajítják a húsvéti nyulat, mikor elunta a gyerek, és szerencsésebb lesz a nyuszi, ha kocsi csapja el, és nem azok a kutyák marcangolják szét, melyeket amúgy a gazdájuk hajított ki, mert úgy gondolta, nem fogja őket beoltatni, nem óhajt fizetni azért, hogy chipet kapjanak, és nem fogja etetni sem őket. Vagy azért, mert nem telik rá, vagy azért, mert azt a pénz akár el is lehetne inni. Vagy az új, a nagyobb ház kertjébe nem holmi utcai mix illik, hanem valami pedigrés jószág. Szóval a  kérdés nem olyan egyszerű.

Engem is harapott már meg kutya – gyerek voltam, attól kezdve évekig csakis (jó) messziről nézegettem az állatokat. Aztán valahogy legyőztem ezt az érzést. Azt tapasztaltam, általában az állatnál is működik az amilyen az adjon isten, olyan a fogadj’ isten elve. Mivel azonban az állat nem ember, nem szabad elfelejteni, hogy óvatosnak kell lenni vele.

A kutya, macska, sertés, ló és egyéb kétlábú vagy szárnyas jószág nem tud az érdekeiért szót emelni. Az emberek dolga ez. A veszett kutyák veszélyesek a világra nézve – pont úgy, mint a veszett emberek. (Például a feleségét és gyerekeit rendszeresen bántalmazó, az asszonyt végül baltával agyonverő embert.)

Nem kérdés, joggal döbbentünk meg a három kutya miatt, akik majdnem szétmarcangoltak egy embert (s amúgy teljesen normálisan viselkedtek, nyugodtan voltak a gyepmesteri telepen, mikor elfogták őket), vagy a vad ebek tettein is kiakadhatunk. Ettől függetlenül nekem eszembe jutnak azok az állatok is, akikkel kutyatartóként kutyaséta közben időnként találkozom. Magányos ebekről van szó. Valaha laktak valahol, volt gazdájuk: ez az állapot megszűnt. Egyik-másikuk szemében még ott a bizalom, hogyha embert látnak, akkor talán van remény. Hiszen az ember jó, szállást ad, enni ad. Másokban már csak a félelem tompa fénye csillog erőtlenül. A jelzés, az üzenet, ami szavak nélkül is átjön, hogy fázom, hideg van, egyedül vagyok, éhes vagyok, nem ettem napok óta, és érzem, hamarosan bele foguk pusztulni, de hozzád sem merek (oda mernék) menni, mert az is ember volt, mint te, aki kidobott az autóból, vagy egy bottal összevert és elkergetett onnan, ahol laktam.

Szóval mikor felháborodunk, hogy meg kéne ölni az összes ilyen rohadékot, gondoljunk arra, hogy a felelősség valahol a miénk, embereké is. Adjunk egy esélyt magunknak és a kutyáknak is: sétáljunk el egy menhelyre, nézzük meg, hogyan élnek ott rács mögött, várva arra, hogy egyszer majd csak jön valaki, aki azt mondja, nekem ez a kutya kell. Vagy azt mondja, vállal egy kis társadalmi melót, és elvisz legalább egy pár perces sétára egy-két kutyát. Mindössze ennyi kell ahhoz, hogy boldog, barátságos és végtelenül hálás állatokat lássunk.