Világtendencia, és itthon is azt mutatják a statisztikák, hogy egyre tovább élnek szüleikkel egy háztartásban a fiatalok. Az Európai Unióban a 18-34 évesek mintegy fele ide tartozik. Az arányok persze országonként változhatnak: a skandináv államokban az ilyen korú fiatalok legfeljebb negyede lakik a szüleivel. Málta, Szlovákia és Horvátország esetében viszont pont fordított a helyzet: ott csak a 22-30 százalékuk költözött el otthonról. Magyarország is ide tartozik: a 18-34 év közöttiek több mint 60 százaléka a szülőkkel él, és csak később adja a fejét önálló egzisztencia kialakítására, önálló család alapítására.

A Kocsis-család: “nem igazán a kor számít”

Példa bármire lehet, de ellenpélda is. Itt Debrecenben is. Írásunk hősei még csak 25 évesek, de már komoly közös múltjuk van: 16 évesen megismerkedtek, négy év múlva, 2011-ben összeházasodtak, kisfiuk, Timur pedig most decemberben volt 2 éves. Ők hárman, anya, apa, gyerek, együtt is csak 52 évesek. Milyen az életük? Hogy telnek a hétköznapjaik? Miről álmodoznak, mit szeretnének elérni? Látják-e a jövőt, amikor még tíz, de húsz év múlva is fiatalok lesznek?

Így látja a feleség, Kocsisné Pataky Bettina

Még a gimnáziumban ismerkedünk meg. Miután mindkettőnket felvettek egyetemre és mivel gyakorlatilag 4 éve amúgy is együtt éltünk, megfogalmazódott bennünk a közös élet utáni vágy, azaz elköltözni a szülők nyakáról. Az egyetem ezt a törekvést, és később a gyermekvállalást is támogatta egy jelképes összeggel, ami nagyon szimpatikus gesztus. 
Gergő egyébként fél év együttjárás után megkérte a kezem. Apa ki is nevette. Ki gondolta volna akkor, hogy 8 év múlva mi fogunk rajta nevetni? Egyébként mire oda került a sor, hogy esküvő, addigra már komolyabban vettek mind a szülők, mind a barátok.

Nem a papír tette mássá az életünket, hanem a komoly elhatározás. S ott váltunk igazán felnőtté a boldogító igen után. Albérletbe költöztünk, dolgozni kezdtünk, de maradt időnk és főleg kedvünk egymáshoz. Büszkék voltunk magunkra. Végre úgy élhettünk, ahogy szerettünk volna. 
Én a házasságunk eddigi 4 éve alatt semmilyen hátrányt nem tapasztaltam. Vagy csak olyan könnyedén vettünk az akadályokat kéz a kézben, hogy idővel fel sem tűntek.  
Amit lehet, azt együtt csinálunk. De kell egy kis tér a másiknak. Ezt nekem néha nehéz betartani. A legtöbb barát közös, 8 éve együtt ismerünk meg új embereket.

Gergő történelem-angol szakos tanárnak tanult. Osztott képzésben, ami nem vált be neki. Most, hogy újra osztatlan a tanárképzés, szeretné megcsinálni. Jelenleg rakodó egy nagy cégnél. Nem hangzik olyan jól, mint amilyen. Bőven van ott perspektíva, lehet feljebb jutni, és jó úton halad. 
Én még gyesen vagyok. Tavasztól szeretnék munkába állni, amikor Timur megy bölcsibe. Ha indulna a képzésem, akkor annak is nekifeküdnék. 
A hétköznapokban sokat játszunk, apa pedig dolgozik. Hétvégente végiglátogatjuk a népes családot. 
Buli? Gergő eddig is mehetett, és ha jónak ígérkezett, ment is. Én nyáron voltam oda először, az öcsém születésnapját ünepeltük egy szórakozóhelyen, a szüleim vigyáztak a nagyfiúra. Azóta néha én is csatlakozom a társasághoz, ha csak egy pár órára is. Az is jól tud esni.

Anyósomtól kaptunk egy kis lakást, meg egy kocsit. Nagy szerencsénk van vele. Mondanám, hogy önálló a háztartás, de nem lenne igaz, mert a szülők mindkét oldalról sokat segítenek. 
Olyannyira nehéz, hogy még mindig nem sikerült, de igyekszünk felnőni a feladathoz.

Nem volt tudatos ez az egész, pedig milyen szépen hangzana. De mindenki támogatott. Egy percig nem volt kérdés, hogy mi legyen. Szeretnénk még gyereket, Gergő vágyik (minimum) egy kislányra is.

Mindent meg lehet oldani, arra jut időnk, amire időt akarunk szánni. 
Általában 7 körül kelt a kisfiam. A délelőtt nagy része játékokkal telik. Vannak hagyományos játékai, de jól bánik a tabletre direkt neki letöltöttekkel is. Ha szép idő van, akkor lemegyünk sétálni, focizni, hintázni, hogy jobban aludjon délután. Akkor végre nekiláthatok a ház körüli teendőknek, és egy kicsit magammal is foglalkozhatok. Mivel apa éjszakás, ezért őt akkor keltem, mikor a délutáni alvásnak vége. Délután jövünk-megyünk, intézzük a vásárlást vagy a piszkos anyagiakat. Este fürdetés, aztán egy kis mese és alvás. 
10 év múlva az esetleges kistesók miatt a mindennapjaink nemigen fognak változni. De 20 év múlva is szemtelenül fiatalok leszünk, és miénk lesz a világ…

Így látja a férj, Kocsis Gergely

Az én véleményem az a házasságról, hogy nem igazán a kor számít, hanem a kapcsolat „kipróbáltsága”. Sokfelől hallottuk, hogy fiatalok vagyunk még ehhez, mi meg úgy gondoltuk, hogy négy év együtt igazán nagy idő, és főleg elégséges annak az eldöntéséhez, hogy bírjuk-e együtt jóban és rosszban, egészségben és betegségben, míg a halál el nem választ. 16 éves korunk óta ismerjük egymást, a házasságig eltelt idő alatt pedig jószerivel végig együtt éltünk, hiszen már a kezdetekkor is rengeteget voltam Bettiéknél.

Az, hogy 20 évesen összeházasodtunk, valóban szokatlannak tűnik, de a mi generációnkban, a Facebook ismerőseink státuszfrissítéseit böngészgetve rá kellett jönnünk, hogy még a saját ismeretségi körünkben sem mi vagyunk az egyetlen példa erre.

A családra egyfajta kényszeredett beletörődés volt jellemző azokban az időkben. Tudták jól, hogy nem hallgatunk a „jó szóra”. A környezetünk, barátaink sokkal könnyebb helyzetben voltak a hozzátartozóknál, könnyebben meglátták a dolog elragadóan romantikus oldalát. Az idősebb ismerősök bölcsen helyeseltek, kiemelve, hogy így kell ezt csinálni, nem szingliskedni, mert hiszen ők is ilyen korán házasodtak a maguk idejében, és nem is értik,  manapság ez miért nincsen így. A fiatalabbak persze azzal voltak el, hogy ez mennyire menő, cuki, felnőttes és király… Úgy általában azt mondhatjuk, hogy a környezetünket sokkal inkább áthatotta az öröm ezzel kapcsolatban, mint a közeli hozzátartozókat, akik persze szintén örültek végső soron, de azt hiszem érthető, ha bizonyos mértékig feszélyezte őket a gondolat. Első körben nem sokat változott az életünk, de ez persze nem tartott sokáig. Albérletbe költöztünk, és a tanulmányaink mellett munkát kellett vállalnunk.

S hogy jelentett-e hátrányt a házasság? Nem igazán. Egy ízben a nagy álláskeresés közepette véletlen pont ugyanazt a helyet vettük célba, és mikor a jelölteket a második körben közösen interjúztatták, meglepve tapasztaltuk, hogy egy helyre megyünk. Itt aztán eleinte okosabbnak láttuk eltitkolni, hogy házasok vagyunk, nehogy ezt a körülményt esetlen negatívan vegyék számításba, miszerint elég egy családból egy embernek kenyeret adni. Persze, később erről a félelmünkről is kiderült, hogy alaptalan.

A munkavállalás óta (bár két közös munkahelyünk is volt) már kevésbé jellemző, hogy mindig mindent együtt csinálnák. Én általában éjszakás vagyok, így kicsit nehéz megoldani a folyamatos együttlétet, bár jó ideje győzködöm magamat, hogy elég az a két órával kevesebb alvás napközben…

Betti védőnőszakot kezdett az egyetemen, majd átment egy másik képzésre, de Timur közbeszólt… Én tanárnak készültem, történelem és angol szakkal, de sajnos, nem csináltam tökéletesen a dolgokat az egyetemen, ráadásul munka mellett túl nagy tehernek éreztem. Az azért tervben van, hogy a régi-új osztatlan képzési formában újra megpróbálkozok a tanulással idén ősztől.

Bettinek az évek során sok hobbija akadt, ez a legtöbbször a mozgás valamilyen formája volt. Jelenleg nem igazán tud ilyesfélét beiktatni, de biztos vagyok benne, hogy ez hamar megváltozik. Tánc, thai-box, éneklés, vagy valami új. Szórakozni elég keveset tud, néhanap elmegy a barátainkkal egy-egy könnyedebb estére, ez azonban azért is olyan ritka mert nem nagyon szereti Timurt itthon hagyni. Az én örökös és a környezetem számára kissé bosszantó hobbim a videojáték. Persze mostanában leginkább hétvégente éjszakánként jut erre idő, hiszen két éjszakás hét között nem akarok átállni nappalos időbeosztásra. Ha egy buli jónak ígérkezik, Betti engedélyével be szoktam adni a derekamat, illetve ha összejönnek a gimnáziumi osztálytársak, mindenképp ott vagyok én is, de összességében azt mondom, én sem bulizok túl sokat.

Sokat jelent, hogy édesanyám rendelkezésünkre bocsájtotta saját lakását. Persze, rengeteget segít nekünk a mindennapokban is, ahogyan anyósomék is. Nélkülük azért sokkal-sokkal nehezebb lenne.

Gondolom, Timur tudatosan döntött az érkezés mellett, mi pedig nem lettünk megkérdezve erről. Előbb-utóbb különben mindenképpen szerettünk volna egy kisbabát, így végül is belementünk a kisember ötletébe, hogy ő márpedig megszületik. Szeretnénk még gyerekekt: én hármat szeretnék, lehetőség szerint legalább egy kislányt is, de ha három fiam lesz, az is ugyanakkora öröm lesz…

Mindenre jut időnk, amire akarjuk. Nem mondanám, hogy bármiben is gátat vetne nekünk Timur. Moziba nemigen járunk, de azon kívül, hogy mióta őt is bele kell kalkulálni az egyenletbe, kissé pontatlanabbak vagyunk, úgy érzem elég időnk van bármire, amit kitalálunk.

S hogy milyen lesz az életünk mondjuk tíz év múlva? Remélhetőleg a gyerekeinket terelgetjük a kötelező oktatás rögös útján egy sikeres jövő felé. Stabil egszisztenciával, miközben meleg ölelésébe von minket az időközben elérkezett világbéke… Nyugodt életre vágyok, erre is számítok, ezért igyekszünk tenni. Persze, a korai gyerekvállalásnak megvan az az előnye, hogy miután kirepültek a fiókák, az ember még fiatalnak mondható. De őszintén szólva fogalmam sincs mit fogunk kezdeni a nyakunkba szakadt rengeteg szabadidővel…Valami biztos lesz, egyelőre a jelenre próbálok koncentrálni.