Mit vár a versektől az olvasó manapság? Érzékeny és érzelmes sorokat? Ritmust, zenét, dallamot, melyek a szavakból, mondatokból állnak össze? Kalandot? Játékot? Iróniát? Modern hangulatokat? Vagy azt, amit mondjuk Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Kosztolányi, Pilinszky sorait olvasva kaphatunk? Közéletet? Kultúrát? Életet és halált? S ha már versek és olvasó: hányféle vers és hányféle olvasó van? Átlagos vers nincsen (még ha van is képünk arról, mi a vers), és átlagos olvasó sem igen. De vannak versek, és vannak olvasók is. Vass Tibor viszonylag sűrűn jelentkezik verseivel, s nyújtja át azokat olvasóinak.

A kétlaki – Miskolcon és Hernádkakon élő – lírikus, aki irodalomszervező tevékenysége, és internetes folyóirata, a Spanyolnátha és annak szerzői kapcsán a cívisvároshoz is kötődik, a megszokott sort folytatta A Nagy Bibin című kötettel. Forma, tartalom nála mindig kézen fogva jár, ami persze nem csoda, hiszen a vizuális művészetek iránt is rég elkötelezte magát. A Nagy Bibinben is ott vannak vegyes technikával készített, színes, rejtelmes képei, és ott a játék: szerepjáték, versjáték. Levelek, más bőrébe bújva, más korokból más korokban élőknek. Feltűnnek valóságos szereplők, és a Vass magánmitológia alakjai-elemei is (Hernádkak – Őrnádkő, Kun Marcella, Csokonay). Megtaláljuk az örök játékos kedvű költő sorait: Halraddal fog halat barátom. Nem ismerem / a halradar szót, meg ahogy jelez, / hoz nekem jósokat a halból, elmagyarázza a szonárt is, / szóval kapok jószóból bőven, értek jól belőle… (Bibike és a halradar), vagy: Igeidőnek jó pl. a rovott múltam. / Vagy egy ápoleltakar-Színvás, kispatakis, folyamatos eljövő. / Az áteresztő, a szüntelen jelen, a közel sem régmúlt, a múlti- /kulturális versköszpont. Köszönöm, vers. (Bibinke és a naphal), avagy: Eldöntendő, hogy az ívás életlehetőség / vagy a lehetőség az ívás élete. Élet-e a lehetőség ívása? (Bibinke és a két halsoros kép), aki viccet csinál önmagából is: Most felkérjem Vass Tibor díszkidobó, emlékműavató, otromboló, / Talmi- és HatalmiÁrus Lebuktató DíszTisztPintyPajtást, / hogy otrombolja el ünnepi beszédét. (Bibinke és az avatórombolás).

De felfedezhetjük a játékos, szófacsaró, mondattekerő, áttétekre, nyelvi csűrcsavarokra építkező sorok mögött szinte rejtőzködő, már-már szemérmes lírikust is, akit az emlékezés szinte magával sodor: Lila női biciklit vesz apám Hernádkakra, / hogy azzal mindegyikünk el tudjon menni a boltba, / senki nehezére ne essen a le- és felszállás… // Az ülése alatt hintázó szerszámos táskáz nekem adja, / fényesre lakkozott sötétbarna műbőr, egy kis lila festékkel a hátoldalán, / jól zárható, tudja, hogy jó lesz a kincseimnek, a kincsem most a pénz, / a locsoló, amit egy nap alatt gyűjtök közeli lányismerősök anyukáitól. (Bibinke és a húsvét keddje), vagy: A költészet nem gyerekjáték, ezek lehetnek anyám utolsó szavai / falakból szerzem neszüket, apáméit is… (Bibinke és a tizenegy halak), és: Az általánosban, feltehetően a főbejárathoz közeli / emléktáblának köszönhetően, ki nem állhattam az Adyt, / később az is másként alakult, persze, / olyasféle volt kőbe vésve, hogy ha élet zengi be az iskolát, / az élet is derűs iskola lesz, / olyasféle kőbe volt vésve, ami temetőkben leledz… (Bibinke és a jelentős atléta-írás).

Melyik az igazi Vass Tibor? Mindig együtt fognak haladni, a kísérletező kedvű avantgarde-szerző és a sokszor már-már komor tónusokat felmutató költő? Vagy lesz egy választóvonal, mikor a játék és játékosság eltűnik, és a versfolyamok helyét egy vékony, de következetesen (és persze, másképpen) kanyargó ér veszi át? Ezek a kérdések is átfutnak az olvasón, aki úgy érzi, sok-sok Vass–vers után, hogy e líra segítségével bepillantást nyer egy világba, mely összetett és bonyolult, mint egy labirintus, amibe beleférnek az évszakok, az utazások, az éjszakák és nappalok, az élet és halál, a barátság, a könyvek, az élmények, a szellemi kihívások – de éppen ezért nem is nehéz utat véteni benne.